A szemináriumi papnevelés lelki szempontjai

 

       A pap Isten embere. Ez egyszerre jelenti az Istenre és az emberekre való nyitottságot és kapcsolatot is. A Teremtőnk felé ezt főleg az imádásban és ennek kifejezésében az imádságban éljük meg. Az emberek felé pedig a szeretet tetteiben. Ez nem csak szűk értelemben vett szociális gondoskodást jelenti, bár azt is, hanem a szeretetközösség létrehozásét, a hit tanítását, a lelkek vezetését, és az isteni életbe való bevezetést, vagyis szentség kiszolgáltatását is. De mindezeknek csak akkor tud megfelelni, ha ő maga is éli ezeket, vagyis hiteles ember. De ki képes ezeknek maradéktalanul megfelelni? Élő ember saját erejéből nem. Ez azt jelenti, hogy ez a „munka” csak akkor végezhető, ha állandó személyes kapcsolat van a pap és Isten között.

       Ezért elsődleges célunk a papnevelésben az, hogy a növendékeket segítsük és megtanítsuk az élő Istennel való személyes kapcsolat kialakítására és fenntartására. Ezt az előkészítő éveseknél egy alapos önismereti kurzussal kezdjük és a különböző imamódok elsajátításával. Eszembe jut egy tanmese, ahol a Mester az első három évben csupán annyi feladatot ad a növendéknek, hogy minden nap mossa el a teás csészéket. Tehát ez nem egy pár hetes intenzív tréning, ahol jó módszereket tanítunk, hanem egy mély, szívbeli változást szándékozunk elindítani, hogy majd ebből a folyamatosan megújuló szívből fakadjanak az érzések, gondolatok és tettek.  A pap minden tettét át kellene hatnia Isten erejének, amit más szóval szeretetnek is hívunk.

        A lelki élet nem más, mint a Szentlélek élete bennünk. Ezért célunk, hogy a növendékek fokozatosan fedezzék fel a Lélek jelenlétét, és munkálkodását. Nem a saját tehetségük kibontakoztatása a végső cél. Ez fontos szempontunk, de ez csak egy eszköz a Lélek kibontakoztatása számára. A pap önmagát Isten munkaeszközének kell, hogy tekintse. A híveknek nem egy sztár papra van igazán szükségük, hanem egy olyan emberre, aki segít nekik. Aki meghallgatja őket, aki örömét leli a szeretet szolgálatban, egyszóval, aki Isten felé segíti őket, és Isten erejét közvetíti feléjük. Nyugati kultúránkban manapság csak az emberek iránti segítő szolgálatot hangsúlyozzák, de legalább annyira lényeges a másik irány megléte is, vagyis, hogy a pap Isten felé fordult (megtért), igazi és tiszta spirituális életet éljen. Mert csak így képes közvetíteni Istent és az Ő országát, amire ma is a legnagyobb szüksége van világunknak, még ha ez nem köztudomású, akkor is. Feladatunk az embereknek Istenről beszélni, de Isten elé is oda kell vinnünk beteg, elesett testvéreinket az imádságban. Egy idősödő pap mondta: „Eddig legfontosabb feladatomnak az igehirdetést tartottam, de most már egyre inkább azt, hogy Istennel beszélgessek az Ő gyermekeiről.”  

 Kiss Attila Gellért

Spirituális atya