Egy dologban igen elgondolkodtató volt számomra a mai megemlékezés. Egy nagyon alapvető dologról szokott le az én generációm. Mégpedig az igényes műsorokról.

 

Az előadások közötti 15 perces „nagyszünetben” tartották meg főiskolánk hallgatói az 1956-os forradalom emlékműsorát. Megemlékezést pedig tartani kell, ugyanis ezek a hagyományok. Mert az óvodától a középiskoláig megszoktatták velünk azt, hogy ha szép sorban kiállunk, csöndben és látszólagos odafigyeléssel meghallgatjuk az adott nemzeti ünnep vagy gyásznap emlékműsorát, akkor kellően megtiszteltük az adott momentum hőseinek az emlékét. A szent ceremónia, magasztos szavalatok, esetleg beszédek után pedig azonnal visszaülünk az iskolapadba, hogy gyarapítsuk tudásunkat a francia avantgárd és a derivál számítás bűvös misztériumaival. Kokárdával természetesen. A hősöknek megadtuk a „15 perc hírnevet”, aztán az élet megy tovább.

Ha megpróbálok visszaemlékezni iskoláskorom megemlékezéseire, akkor ezek az első gondolatok és emlékek, amik az idő távolságából visszaköszönnek. Ezért idővel már megszoktam, megszoktuk azt, hogy október 23-án, március 15-én vagy június 4-én, pontosabban az azok közelében levő iskolai napok nagyszünetében szépen kivonulunk, hogy meghallgassunk pár verset, és elmerengjünk pár másodpercre a sírva-vígadó magyar nemzeti sorson. Bevallom ilyen szellemiséggel vettem részt kezdetben a mai megemlékezésen is. Legyünk túl rajta.

A későbbiekben pedig az volt az érzésem, hogy mekkora kár, hogy csak 15 perces ez a szünet.

Nagy térrendezés, lámpák, díszletek, és színpadiasság fogadott minket a Főiskola Szent Atanáz-nagytermében. Emlékszem, még beszéltük is a mellettem lévővel, hogy kicsit talán túlgondolták ezt a műsort. Mondjanak el pár verset, és köszönjük szépen, már indulunk is zh-t írni. Majd amire számítottunk, az be is következett. Igaz, az első benyomások azért meggyőzőek voltak. A felmondott szövegek igazán odaillőek voltak, és a szereplők is drámaian adták át azokat. A dramaturgiai fogások pedig komoly előkészületeket feltételeztek. Közben a gondolat tovább érlelődött bennem, miszerint tényleg túlgondolta a rendezés ezt az előadást, azokhoz képest, amiknek eddig részese voltam. Ez viszont szépen lassan a véleményemet, az akkori hangulat hiteles illusztrálásával szépen lassan megváltoztatta. És azt láttam, hogy nem csak én vagyok így ezzel. A közönség soraiban szinte mindenhol döbbent és elgondolkodó arcokat láttam. Azt hiszem nekik is átjött ennek az előadásnak a mondanivalója.

Volt még egy érdekes része, amire még kitérnék. Az előadás végén említésre került az a közel kétszázezer ember, aki menekülni kényszerült Magyarországról a forradalom leverése után. Közhely-szerű lenne ennek képét a mai kor problémáira kivetíteni, mégis elgondolkodtató lehet számunkra, ha ezeket szem előtt tartjuk. Talán jobban tudnánk kezelni ezeket a modern problémákat, ha ezekre ma minden magyar megemlékezne.

60 éve elkezdődött egy forradalom, melyet brutálisan levertek. Mely olyan mély letargiába taszított egy nemzetet, amit még máig nem hevert ki. Mégis büszkeséggel a szívemben jöttem ki a teremből. Illetve egy dolgot mégis szégyelltem, de ezúttal mélységesen. A szívem felett nem volt ott a Kokárda.

A műsor után az élet ismét folyt tovább. A zárthelyi dolgozatot is megírtam. Hármas lett. De most legalább egy egész napig az emlékezetemben lesznek a magyar forradalom hősei. Áldd meg Isten hazánkat és azokat a fiatalokat, akik őseik szellemét akarják továbbvinni!

 

Kiss Máté

 

III. évfolyam