Az alábbi 5 pontot egy amerikai római katolikus papnövendék szedte össze blogjában, hogy mégis mik azok a számunkra hétköznapi dolgok, amelyeket viszont egy kívülálló talán nem is tud rólunk, kispapokról. Ha végigolvassuk ezeket, rájöhetünk, hogy talán nem is állnak olyan távol a kispapok a "hétköznapi emberektől". Egy plusz talán mégis van, amely mássá teszi őket.

 1. Normális vagyok!

Valahányszor bevallom valakinek, akivel találkozom, hogy szeminarista vagyok (azt feltételezve, hogy tudják, hogy ez egyébként mit is jelent) egyből egy kép ugrik be a neki, hogy milyen egy „átlag” kispap. Általánosságban ez a kép féligazságokra, vagy kitalációkra van alapozva. Nem, nem élek egy monostorban. Van nekem is egy kis szabadságom. Elmegyek én is a strandolni a haverokkal. Van karácsonyi szünetem, mint minden más egyetemistának az országban. És hát valljuk be, enyhén zavarónak találom, hogy egy „férfi kosztümöt” kell viselnem a misén. Nem memorizáltam a Biblia minden egyes igeversét. Ugyanazt a zenét hallgatom, mint te. Még mindig ugyan úgy szeretem a lányokat, és nézem a Mr. Robotot (ami a legjobb tv- soroztat azoknak, akik nem ismerik). Komolyan, normális vagyok! Pár fontos különbségekkel, ugyan azok a vágyaim és szokásaim, mint bármelyik más 21 éves amerikai férfinak.

2.   Nem magamért csinálom ezt

Hogyha az ébresztőm megszólal reggel hatkor a hét minden egyes napján, két gondolat fut át az agyamon. Először is megköszönöm Istennek az új napot, és kérem, hogy segítsen őt még jobban szeretnem. Ezután rögtön megkérdezem magamtól (néha hangosan): „tulajdonképpen, mit is csinálok?” Ezt tényleg megkérdezem magamtól minden reggel. És azt mondhatom nektek teljes őszinteséggel, hogy az egyetlen dolgom, ami reggel sikeresen kikelt az ágyból, ha azokra az emberekre gondolok, akiket majd segíthetek, mint pap. Hogyha ne adj’ Isten, nem lenne ember, aki végezné a papi szolgálatot, nos, hát akkor elfelejthetjük akár az egészet. Nem a ruhákért akarok pap lenni, amiket a külsőségek miatt viselnek. Egyetlen egy oka van annak, hogy miért akarok pap lenni. A válasz az, hogy érted! Az emberekért, akik ezt olvassák

3. Sok mindent feladtam azért, hogy itt legyek

Egy másik régi mítosz a kispapokról, hogy nem volt jobb dolguk, mintsem, hogy szemináriumba jöjjenek. Így hát ez volt a legjobb, amit ki tudtak hozni a dologból. Emlékszem sok ember reakciójára, és arra, ahogy néztek rám, amikor elmondtam nekik, hogy otthagyom a mérnöki iskolát, hogy papnak tanulhassak. Mintha gyilkosságot követtem volna el. Az igazság az, hogy mindenki sok mindent adott föl, és nem csak a karrier lehetőségét. Sok srác feladott hosszú távú kapcsolatokat (ez különben görögkatolikus kispapoknál is megesett! - szerk.), hogy a papi hivatást útjára léphessen, és hogyha nem, akkor is feladták a jövőbeli normális család lehetőségét, feleséggel és gyerekekkel. Ez nem olyasmi, amitől eltekinthetnénk!

 4. A szeminárium biza nehéz

Melyik orvos néz vissza szeretettel a számtalan órányi tanulásra az orvosin? Melyik katona gondolja, hogy a kiképző tábor király? Az anyák tényleg annyira szereretnek 9 hónapon keresztül várandósnak lenni? Éppen így, az embereknek sem kéne meglepődniük azon, hogy a szeminárium nem túl kellemes az idő nagy részében. Amikor Isten hívását követtem, én nem igazán azon ábrándoztam, hogy milyen is lesz a szeminárium. A prédikálásról, a gyónások meghallgatásáról, valamint a betegekkel és a haldoklókkal töltött, meghitt időn gondolkoztam. A szeminárium nem olyan, mint a pap élete. Szóval igazából nem is annyira nagyszerű, mint a papság, amire valójában vágyunk.

 5. Ezek ellenére boldog vagyok.

Isten hív, az ő hívása mindannyiunk számára rejtélyes. Úgy tűnik, mintha értelmetlenül osztana Isten nekünk hivatást erre vagy arra a dologra. Nem beszélve arról a tényről, mintha ilyenekre olyan prímán alkalmasak lennénk is. Van viszont egy csomó reményt és bizalmat keltő dolog abban, hogy Istennek mi a szándéka velünk. Ráadásul, ha még meg is tesszük a nagy lépést az Istenbe vetetett bizalom terén… az maga a boldogság. Ez a hit, ami egy Szent Pált vagy egy Teréz anyát, vagy János Pált vagy Szent Ferencet, vagy egy Szent Katalint alkotott. Ez a hit tette őket azzá, de válaszolni Isten hívására kimondhatatlanul nehéz. Viszont, ha megvan a hitünk, ez egy örökkévalóságot és egy szüntelen boldogságot ígér számunkra.

 

Fordították: 

Troszt Tamás és Kiss Máté III. évf.

forrás: http://www.semcasual.org/top-5-things-dont-know-seminarians/